ALJAS NYOLCAS

THE HATEFUL EIGHT     2015

Quentin Tarantino mester visszatért, és előző munkája, a Django elszabadul nyomvonalán ismét egy westernt alkotott. Ám jelen esetünkben a Djangotól egy eléggé eltérő hangvételű filmről van szó. Míg az a film egy komoly témákat boncolgató, de azzal együtt mégis egy humoros, kalandos és akció dús film volt, ami nem volt mentes a pátosztól, addig ez egy sokkal komorabb, feszültebb és keményebb film lett, ami nem nélkülözi az Agatha Christie féle stílust, csak sokkal erőszakosabb formában tálalva. Lényegében egy western paranoia thrillerrel állunk szemben. És meg kell mondjam, Tarantino mester ismét nagyot alkotott.

 


A polgárháború vége után járunk, Amerika havas hegyvidékein. Major Marquis Warren (Samuel L. Jackson) fejvadász néhány zsákmányát szeretné elszállítani a közeli Red Rock városába, így találkozik egy másik fejvadásszal, John Ruthal, ismertebb nevén a Hóhérral (Kurt Russel), aki szintén egy általa elfogott banditát, Daisy Domerguet (Jennifer Jason Leigh) akar eljuttatni a városba, hogy felakasszák. Útközben csatlakozik hozzájuk a város új sheriff jelöltje, Chris Mannix (Walton Goggins), majd az erősödő hóvihar miatt kénytelenek meghúzni magukat egy közeli rőfős boltban, ahol négy különös idegen fogadja őket (Tim Roth, Michael Madsen, Bruce Dern és Demián Bichir). Ám hőseink számára csakhamar bizonyossá válik, hogy az egyikük nem az, akinek mondja magát és összejátszik Domergueu-val, hogy megszöktesse a nőt. De vajon ki lehet az? Jó lesz idejében rájönni, mert szereplőink elkezdenek szép sorjában hullani. És odakint a vihar is csak erősebb lesz.


Ez a film fantasztikus! Öröm látni, hogy a mai hollywoodi látványorgiák agyatlan tengerében néha még felbukkan egy igazi, tartalmas, gondolatébresztő és agytekervényeket megmozgató film. És az Aljas nyolcas ilyen. A Django élvezetes elismerés hajhászása után Tarantino is visszatalált a gyökereihez. Saját elmondása szerint két film inspirálta őt jelenlegi története elkészítésében. John Carpenter 1982-es A dolog című filmje, és a rendező saját debütálása, a Kutyaszorítóban. És megnézve a végeredményt, ez tagadhatatlan. Bár szerintem Agatha Christie hatása is enyhén megfigyelhető. Ha be kéne határolni műfajilag, és félretesszük a western környezetet, ami eléggé mellékes, akkor talán legjobban a kamara thriller illene rá. Történetünk nagyjából egy helyszínen játszódik, a rőfős boltban és annak környékén. Maga a film is rendkívül lassú és vontatott kicsit. Bár ezt legjobban csak a film első háromnegyed órájában érezheti a néző. Ez leginkább arra szolgál, hogy megismerjük kilenc szereplőnket (ó igen, hiszen a nyolc főbb karakter mellett ott van még a kocsist játszó James Parks is, akit kár lenne kihagyni) és meg is ismerjük mindet kellőképpen. Mindez megadja nekünk az alapfelállást, majd ezután szép lassan beindul a film és egyik megdöbbentő és feszült pillanat követi a másikat. Senki nem bízik senkiben és nem is lehet. Ne legyenek illúzióink, itt mindenki egy szemét mocskos állat. Az egyik akármelyik pillanatban kinyírhatja a másikat, és ez a bizonytalan helyzet meg is teremti a maga pillanatait. Hihetetlen feszült és kiszámíthatatlan a film és Tarantino remekül adagolja ezt a paranoid feszültséget, és némely csattanó eszméletlenül képes arcon találni. Persze a rendező stílusjegyének számító vérengzés sem marad el. A film első fele még csak baljóslatú bizonytalanságban tart minket, aztán a másodikban, amikor már szép lassan kezd mindenre fény derülni, az erőszak és a vérengzés mérő is elkezd emelkedni és kis szereplőink elhalálozása is sűrűbben következik be. És az a befejezés is valami fantasztikus. Igaz, hogy lassú tempója néha a hátrányává is válhat, aki nem fogékony erre a stílusra, az valószínű unalmasnak fogja találni. Pedig egy hatalmas élménytől fosztja meg magát az illető. Valóban döcögősen indul be és még utána is néhol leül a cselekmény, de összességében egy remek, hangulatos kis történetet kapunk, amire nagy szükség is van korunk rohanó világában. Magának a filmnek is van egy egyedi atmoszférája, ami sokat dob az élvezhetőségi faktoron. Sikerül megidézni a régi idők spagetti westernjeit és DePalma féle thrillerjeit is. Az egészet átlengi egy hatalmas nosztalgia hangulat és profizmus, abból az időből, amikor még tudták, hogy kell maradandó és tartalmas filmet készíteni. Tarantinonak, aki ezen nagy öregek munkáin nevelkedett, ez nem okoz gondot és tudja, hogy alkalmazza ezeket a mai világban. Az egyedi stílus és feszültségkeltés mellett a látványért is piros pont jár. Egyszerűen gyönyörűek ezek a havas hegyi tájak, amiket a filmben láthatunk. Szinte már érezzük a hideget a filmvásznon keresztül. És mindehhez még hozzájön a filmzenék legnagyobb királyának, Ennio Morriconenak a közreműködése, aki fantasztikusan stílusos zenét szerzett a filmhez. Ez már a legelején megadja nekünk az alaphangulatot és érzékelteti velünk, hogy mire is számítsunk a továbbiakban. És a karakterekről még nem is beszéltünk.


Samuel L. Jackson számára egy újabb jutalomjátéknak bizonyult Marquis Warren szerepe. Ő egy igazi profi fejvadász, aki nem riad vissza semmitől, ám ugyanakkor ő is egy eléggé nagy rohadék tud lenni. Karaktere mindenképpen emlékezetes és Jacksonnak itt is volt egy pár idézhető pillanata. Mellette szintén öröm látni a már évek óta alig foglalkoztatott Kurt Russelt. Russel játssza John Ruthot, aki szintén egy kiváló fejvadász hírében áll, bár nem annyira eszes és találékony, mint Warren. Egyetlen egy célja, hogy bitóra juttassa Daisy Domerguet és ebben senki sem gátolhatja meg. Hiányosságai mellett elszántsága és bátorsága értékelendő és Russel remekül hozza a figurát. A film egyik legnagyobb fénypontja viszont maga a fogoly, Daisy Domergu. Egy igazi, mocskos, álnok kígyó nőszeméllyel van dolgunk, akit hogy ha el is kezdenénk esetleg sajnálni, hamar ad rá okot, hogy miért ne tegyük. Jennifer Jason Leigh kelti őt életre, hihetetlen életerővel. Látszik, hogy bele adott apait, anyait és a végeredmény magáért beszél. Itt ismételten bebizonyosodik, hogy Tarantino milyen kiváló női karaktereket tud írni. A másik fénypont pedig az újdonsült seriff, Chris Mannix, akit Walton Goggins játszik. Goggins sajnos egy elég keveset foglalkoztatott színész, jobbára csak Tarantino és Robert Rodriguez dolgozik vele, viszont itt aztán megmutatja nekünk, hogy miért kéne több figyelmet kapnia. Mannix egy igazi tenyérbe mászó kis mitugrász, akit szívesen fejbe lőnél már az elején. Persze még így is sok van még a tarsolyában és Goggins remekül kelti életre ezt a kétes karaktert. Tényleg nem tudhatjuk, mire számíthatunk vele kapcsolatban. Aztán ott vannak még a többiek. Tim Roth imádni valóan féregarcú figurát hoz ki magából, amire úrias manírjai csak rátesznek egy lapáttal. Michael Madsen inkább a háttérből morgó és figyelő figura, aki azért a végére megmutatja, hogy mit tud még, de ez meg is felel Madsen színészi képességeinek. Demián Bichir az egyik legmulatságosabb, ugyanakkor leggyanúsabb figurát játssza. Az ő karaktere, aki már a kezdetek óta túl sok kérdést vet fel és meg is marad jó darabig ebben az esetlen bizonytalanságban. És itt van még nekünk az öreg Bruce Dern, aki eléggé a háttérbe szorul, pedig rá se lehet egyáltalán panaszunk, ha ő van előtérben. Egy megfáradt, a fiát kereső, rasszista konföderációs tábornok képében tűnik fel, és kevés jelenléte ellenére egy hatalmas érzelmi töltetű pillanat köthető hozzá. Sok mindenről lehetne még beszélni, viszont az már erősen spoileres.


Semmi kétség, Quentin Tarantino még mindig érti a dolgát és újfent bebizonyította, hogy a western műfajban is van még mit kiaknázni. Ígérete szerint ez után még két filmet akar csinálni és csak reménykedni tudunk, hogy profizmusa azokra az időkre sem fog alább hagyni. Jelenlegi alkotása pedig egy príma kamara thriller lett, a legjobbak közül, ami lehet nem mindenkinek fog tetszeni, de az arra fogékonyak biztosan megtalálják benne számításukat, Tarantino rajongóknak meg egyenesen kötelező.

Értékelés:   8/10

Írta: Andrew