AZ ELSŐ IGAZI ZOMBI FILM

AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA
NIGHT OF THE LIVING DEAD   1968

Ki gondolta volna, hogy egy 1968-ban forgatott kisköltségvetésű horror egy újabb alműfajt fog teremteni és egy ma is hatalmas népszerűségnek örvendő (sokan már valóságban is elképzelhetőnek vélik) témát hoz be a köztudatba? Mivel virágzó korukat élik a zombi történetek, talán alkalmas volna megemlékezni első hírnökükről, ami nem más, mint George A. Romero első filmje, Az Élőhalottak Éjszakája.

Barbra (Judith O'Dea) bátyjával, Johnnyval vidékre utazik, hogy meglátogassák apjuk sírját. Mikor Johnny elkezdi szekálni Barbrát a temetőtől való félelmével, váratlanul rájuk támad egy különös alak. Johnny meghal, Barbrának pedig sikerül menedéket találni egy elhagyatott tanyaházban, ahova hamarosan megérkezik egy újabb menekült, Ben (Duane Jones). Rövidesen több vérszomjas alak veszi körül a házat, akikről kis idővel kiderül, hogy feltámadt halottak, akik az élők húsával táplálkoznak. Nem sokkal később újabb túlélők bukkannak fel, akik eddig a pincében bujkáltak: Harry (Karl Hardman), feleségével Helennel (Marilyn Eastman) és beteg kislányukkal, valamint Tom (Keith Wayne) és barátnője Judy (Judith Ridley). Hőseink elbarikádozzák magukat, majd a Tv-ből és a rádióból értesülnek arról, hogy az egész országon végig söpör ez az apokaliptikus zombi invázió. A túlélés érdekében el kéne jutniuk egy közeli mentő állomáshoz, ám a kis csoportban állandó a feszültség és a széthúzás. Muszáj lesz összefogniuk és kitalálni valami tervet, hogy túléljék az élőholtak ostromát.

A kezdő filmes George A. Romero nagyon kevés pénzből, teljesen tapasztalatlan szereplőgárdával és stábbal készítette el élete első filmjét. Talán épp ezek azok az okok, amik miatt még a befektetőket is megdöbbentette, amikor korának legjövedelmezőbb független filmje lett. E mellett hatalmas mérföldkőnek számít, mind a horror, mind egyáltalán a film műfajában, ami egy új irányba terelte a műfajt. Persze ez nem egyik napról a másikra történt. A film először az éjszakai mozikban küzdötte fel magát, ezután figyeltek fel rá az európai kritikusok, majd jött a vetítés a New York-i Modern Művészetek Múzeumában. Valljuk be, ezzel nem sok B movie büszkélkedhet, és ezek után elkerülhetetlenül kultfilmmé vált.

Ahogy megszokott, a kis költségvetés itt is nagy kreativitásra sarkallja a rendezőt, és Romero azért nem szűkölködött a jó ötletekben. A film maga fekete fehér, mert erre volt keret. Ebből már sok mindent ki lehet hozni. A sötét képi világ rengeteget hozzá ad a horrorisztikus hangulathoz és ad egyfajta dokumentarista jelleget az egésznek. Arról nem is beszélve, hogy mennyi mindent le lehet így csalni vele. Gondolok itt például a zombik külsejétől a véres jelenetekig. A vért azt például csokisziruppal oldották meg, de milyen vérszerű volt már az a csokiszirup. Amúgy a trükkökre és a jelmezekre nem lehet különösebben panaszunk, a kornak és a költségvetésnek megfelelően készültek és még ma is megállják a helyüket. A zombikról is elhisszük élőhalott mivoltukat, és vannak itt még robbanások és véresebb jelenetek is. Itt kitérnék arra, hogy kezdőfilmes létére Romero elég bátor rendező volt. Már itt a karrierje elején olyasmiket tett meg, amire sok korabeli profi rendező lehet nem vállalkozott volna. Ilyen például az előbb felhozott kegyetlenség és brutalitás. Kendőzetlenül láthatunk olyan részeket, ahol a zombik emberi szerveket falnak fel a lehető leg naturálisabb ábrázolásban és mindenféle stilizáció nélkül, parodisztikus vagy komikus elem nem enyhíti a vér és bélontást. Erre nagyon jó példa az a jelenet, amikor két szereplő elhalálozik a csoportból, aztán a zombik szépen, mintha a menzán állnának sorban, szednek belőlük maguknak kisebb darabokat, szerveket, majd azt láthatjuk, ahogy ezeket egy sötét réten elfogyasztják. Már maga a látvány is elég erős, de ehhez még hozzá társul a képi világ, a sötét hangulat és a jelenet alatt hallható háttérzene. Ez még mai szemmel is nagyon hatásos tud lenni, 68-ban meg biztos kikészültek tőle. Maga a zombi apokalipszisnek az eredete itt is homályosan van kezelve, bár itt kapunk egy halovány utalást, hogy talán valami sugárfertőzés okozhatja, de a későbbi filmekben még ennyi magyarázatot sem kapunk és ez jól is van így. Sokkal félelmetesebb az ismeretlentől való bizonytalanság. És itt mindenképp meg kell említeni, hogy a ma is divatos zombi archetípust ebben a filmben láthattuk először. Persze korábban is készültek zombis filmek, de azokban teljesen máshogy voltak ábrázolva, inkább a woodoo mitológia beli zombikat vették alapul. Ezeket úgy kell elképzelni, hogy a zombi csak egy gonosz mágus által feltámasztott agyatlan rabszolga és ennyi. Nem volt semmi féle húsevés, se harapással terjedő vírus, csak élőhalott szolgák, akik uruk minden parancsát teljesítették. A mára már ismert zombikat, a húsevéssel és a vírussal Romero találta ki ebben a filmjében és innentől már ez a zombi fajta terjedt el a köztudatban és mindenki ezt a formát utánozta. A ma ismert zombis történetek, filmek, könyvek, sorozatok, például a The Walking Dead vagy a Resident Evil mind ennek az 1968-as filmnek köszönhetik a létezésüket. És még a folytatásoknak, amiket szintén Romero készített. Nem véletlenül tarják számon a rendezőt úgy, mint a „zombi császár”.

Emellett Romero nem fukarkodik egy kis társadalom kritikát is belecsempészni filmjébe. A hatvanas évek amerikai társadalmában még elég élénken éltek olyan elavult nézetek, mint a rasszizmus és más etnikai nézetek. A történet főhőse Ben egy afroamerikai. A korai viszonyokban hatalmas bátorságra vall Romerotól, hogy egy színes bőrű férfit tesz meg főszereplőnek, aki ráadásul felpofoz egy fehér nőt és egyértelműen dominánsabbá válik a csapatban, mint fehér társai. Ehhez kapcsolódóan a film befejezése kellően megrázó és tiszta erőből arcon csapja a nézőt. Emellett még sok más tabut is felsorakoztat, mint az anyagyilkosság, a kannibalizmus, a vérfertőzés, és az ember szinte állati szintre való lealacsonyítása. A film amellett, hogy horror, még egy kamara dráma is és ilyen téren az egyik legerősebb. A hat főhős egy kis tanyaházban van összezárva és rendesen végig követhetjük a krízis helyzetben kialakult viszonyukat. Főleg, hogy hogyan hozza ki a félelem az emberek igazi énjét és ilyenkor hogyan fordulnak egymás ellen. Akár a horror műfaj 12 dühös emberének is nevezhetnénk. Csak ez inkább a 6 félős ember.

A színészekről túl sokat nem lehet beszélni. Egyikőjük sem futott be nagyobb karriert és játékuk sem valami kiemelkedő, de azért kihozzák magukból, amit lehet. A főszereplő Ben a legszimpatikusabb és a legazonosulhatóbb karakter. Talpraesett, bátor, igazi vezér egyéniség. Egyből a csapat élére áll és minden erejével próbálja megmenteni a többiek életét. Az először főhősnőnek hitt Barbra az első komolyabb megrázkódtatás után majdnem a film végéig katatón állapotba kerül. Sajnos ő a film legidegesítőbb szereplője. Köszönhető ez folytonos hiszti rohamainak, tehetetlenkedésének és értetlenkedésének. Nem beszélve egykét ostobább megnyilvánulásáról. Jó, elhiszem, hogy a hirtelen sokk nagyon kikészítette, de ezt lehetett volna enyhébben is ábrázolni, hogy legalább jobban együtt érezzünk vele. Így viszont inkább örülünk, ha nincs előtérben. Harry a legutálnivalóbb karakter az egész csapatból. Ő a legmakacsabb, mindig csak a saját feje után megy és szinte mindig csak útban van. Húzásaival többször is hátráltatja és veszélybe sodorja a többieket, feleségével és beteg lányával alig törődik, emellett Bent is szívesebben látná holtan. A többiekről meg nem nagyon lehet beszélni, alakításukat csak szimplán jónak lehet nevezni.

A film hatalmas siker lett, megteremtett egy új irányzatot és ez lett Romero „holtak” trilógiájának első része. A második rész (Holtak hajnala) 1978-ban készült el. Itt már a fogyasztói társadalom került penge élre. Majd ezt követte a trilógia záró darabja (Holtak napja) 1985-ben. Ugyanebben az évben egy kellemes kis horror-vígjáték is tiszteletét tette a nagy előd előtt (Az élőhalottak visszatérnek). Mindezek után 1990-ben Tom Savini megrendezte a klasszikus első rész remake-jét. Ez a verzió a jobb újrafeldolgozások közé sorolható. Bár nem ér fel az eredetihez, nem hoz szégyent rá, és nyugodtan odasorolható a trilógia mellé. A 2000-es években Romero visszatért, olyan filmekkel, mint a Holtak földje, Holtak naplója, Túlélni a holtakat, ezek elég változó színvonalat mutatnak.

Az élőhalottak éjszakája egy megkerülhetetlen, korszakalkotó klasszikus, ami a mai napig is hatásos. Az idő Romerot igazolja, hiszen egy teljesen új trendet teremtett meg, ami évek óta töretlen sikernek örvend, és ezek közül is eme első darabja talán a legjelentősebb és legfélelmetesebb.

Értékelés:   8/10

Írta:  Andrew