JAMES BOND MARATON PART 2
Sean Connery kiöregedése után hatalmas súly nehezedett a producerekre, hiszen meg kellett találniuk az új állandó színészt James Bond szerepére, de féltek, hogy esetleg egy újabb Lazenby szerű baklövés következik be és a rajongók elfordulnak a sorozattól. Szerencsére a választásuk bölcs volt és a szerepet egy igazi angol úriember kapta meg, név szerint, Roger Moore. Ő egyébként már régóta az esélyesek között volt, csak korábban nem tudta vállalni a szerepet egyéb kötelezettségei miatt, de ezúttal nem volt akadály. Épp be is fejezte a Minden lében két kanál című TV sorozatot és a producerek kérésére az ott felszedett 10 kilót le is kellett adnia, de ez legyen a legnagyobb gond. Moore tökéletes választás volt Connery utódjának és egy újfajta stílust adott James Bond karakterének és az új filmeknek. Amúgy is mindegyik színész egy teljesen sajátos és mindig másféle Bondot ad elő. Moorenál például a kicsit humorosabb vonal volt előtérben. 1967-ben el is kezdődött egy úgymond kísérletező időszak, amikor az alkotók mindig próbáltak valahogy újítani, és a kor elvárásához igazítani a sorozatot. Ez egészen 1977-ig tartott. Kétségtelen, hogy ezalatt az időszak alatt születtek a legkülönösebb és legfurcsább epizódok és kicsit ebbe a kategóriába sorolható Moore debütálása is.
ÉLNI ÉS HALNI HAGYNI
James Bond egyszerű ügyben kezd vizsgálódni, de hamarosan észreveszi, hogy rejtélyes merényletek céltáblájává vált. Ellenfelei ezúttal a fekete mágia alkalmazásától sem riadnak vissza. Lassan kiderül, hogy az egész ügy hátterében Kananga áll, akit az alvilágban csak Mister Big néven ismernek. Mivel több tonna heroin forog kockán, a bűnöző nem ismer tréfát. Igencsak megszorongatná Bond nyakát, ha az nem lelne szövetségesre Solitaire-ben, a gyönyörű jósnőben. És nem olyan könnyű térdre kényszeríteni a 007-es ügynököt, aki holtbiztosan üt és lő, de semmi sem hozza ki sodrából. Meg sem kottyan neki néhány éhes krokodil vagy részvétel egy véres voodoo-szertartáson. Egyetlen gyengéje talán a gyengébb nem. De James Bondot nem kell félteni.
A producerek ezúttal Fleming második regényét választották ki. A rendező Guy Hamilton maradt, a zenét pedig John Barry helyett most George Martin szerzi, ami szintén hangzatosra sikerült. Magát az eredeti regényt eléggé szabadosan kezelik, de az alapkoncepció megmaradt, és egy két kihagyott részletét később átemelték más epizódokba (Szigorúan bizalmas, A magányos ügynök). Mint írtam, ez a film is a kísérletező időszak része, amikor próbáltak alkalmazkodni a kor stílusához. Jelen esetben a 70-es évek akciófilmjei, de leginkább az akkortájt divatos blackspoitation filmek hatása érzékelhető. A blackspoitation filmek lényege a fekete kultúra bemutatása és ezen belül is több ágazata van: krimi, akció, horror. A lényeg, hogy a szereplők színesbőrűek legyenek és az ő kultúrájukban, világukban legyen tálalva a történet. A készítők mindent megtettek, hogy az előző rész hibáit kiküszöböljék és ez sikerült is nekik. A főcím előtti jelenetben meggyilkolnak három MI6 ügynököt. Külön érdekesség nekünk, hogy a film eredeti hangsávon magyarul kezdődik. Ugyanis épp a magyar nagykövet szólal fel az ENSZ székházban. Ezután következik a főcím, ami témájához méltóan egyedi lett, koponyákkal, bennszülöttekkel valamint az elmaradhatatlan nőalakokkal, és az ez alatt szóló zseniális dal Paul McCartney és a Wings előadásában. Ezután megismerjük az új Bondot, Roger Mooret, aki egy olasz ügynöknővel van együtt a házában, és szemmel láthatóan már nem ugyanabban a lakásban él, mint a Dr. No-ban (amúgy csak ebben a két részben láthatjuk James Bond otthonát). Váratlanul betoppan M és Moneypenny, és Bond meg is kapja a feladatot, hogy nyomozza ki a három ügynök halálát. El is indul küldetésére, ami az amerikai kontinensen játszódik. New York, azon belül is leginkább a feketék által lakott Harlem, New Orleans és Jamaica a történet színhelyei. Mivel Bond Amerikába megy, ismét segít neki CIA-s barátja Felix Leiter, akit már megint más színész játszik, de ezt egyes nézők részben mostanra talán meg tudják szokni. Felix ezután úgy is egy jó pár filmig nem bukkan fel. Végül a szálak egy heroin csempész hálózathoz vezetnek, ami összefüggésben áll a Karibi szigetek képviselőjével Dr. Kanangával és egy rejtélyes Mr. Big nevű maffiózóval. A történet eléggé mozgalmas és érdekes. Nagyon a fekete kultúra bemutatásán van a hangsúly, és ez hibátlanul be is van mutatva, valamint a film hangulatának a gerincét képezi. Továbbá hatalmas hangsúlyt kap a fekete mágia és a voodoo is. Azért nem kell megijedni, mindez leginkább a feketék hitvilágaként van bemutatva körítés gyanánt, a filmben nem történik semmi féle igazi varázslás vagy ilyesmi. Persze ez a koncepció kicsit nehezen fér össze egy Bond filmmel, még ha ez az eredeti regényben is így volt. Sokaknak ezért nem is tetszik annyira ez a rész, pedig szerintem ez az összhang remekül fen van tartva és ez a film nekem is egyik személyes kedvencem. Akciókat és emlékezetes jeleneteket is kapunk bőven. Ilyen például a motorcsónakos üldözés, ami picit el lett nyújtva és a poén karakternek szánt Pepper seriff is bezavar kicsit. De ott van például az aligátor farmon játszódó jelenet és a film végi leszámolás, bár itt a főgonosz legyőzése nagyon nevetségesre sikerült. És még érdemes megemlíteni a film végi vonatos bunyót, ami egyértelmű utalás az Oroszországból szeretettel-re és felvezetés A kém, aki szeretett engem-hez. Még egy apró kis kapcsolatot is kapunk a Dr. No-hoz.
Roger Moore remekül helyt áll a szerepben. Bár Bondja itt még nem annyira kiforrott, hiszen első szerepléséről van szó, de a tipikus Roger Moore-os stílus már érzékelhető rajta, viszont itt még próbálja kicsit Connery vonalát követni. Míg Connery Bondja egy munkájának élő, könyörtelen, gyilkos, macsó nőcsábász volt, addig Moore Bondja egy humoros, cinikus élvhajhász angol úriember, akinek néha keménynek kell lennie és muszáj ölnie, ha a munkája megköveteli. Alakítása amúgy is sokkal játékosabb és könnyedebb, mint a többi színészé, akik eljátszották a 007-est, de nála így tökéletes. Az aktuális Bond lány Jane Seymour, aki Solitairet játssza, Kananga jósnőjét. Nagyon bájos és elragadó, viszont karaktere egy kicsit lapos. Leginkább külsejével hódit, de ebbe a filmbe így is tökéletesen passzol. A főgonosz, Kananga (Yaphet Kotto) az egyik legjobb ellenfél a sorozat történetében. Erős, karizmatikus és tényleg érezni lehet a nagyságát és vezér egyéniségét. Mindenképpen egy kiemelkedő figura és ha még nem lenne elég, hogy itt az egyik legjobb főgonosz, még itt van mellette a két egyik legjobb gonosz csatlós. Julius Harris a műkezű és nagydarab Tee Hee szerepében, valamint Geoffrey Holder, mint az ördögi Baron Samedi. Az érdekes gonosztevők csak még jobban hozzátesznek a film erényeihez.
Az Élni és halni hagyni egyedi stílusa és hangvétele nem biztos, hogy sokaknak be fog jönni. Ám nagy hiba lenne emiatt leírni a filmet, hiszen egy nagyon is hangulatos és kiemelkedő részről van szó, és méltó bemutatkozása volt ez Roger Moorenak.
Értékelés: 7/10
AZ ARANYPISZTOLYOS FÉRFI
Az előző rész sikere elég ösztönzően hatott az alkotókra és egy évre rá, 1974-ben már el is készült a következő kaland. Sajnos ez már nem volt olyan sikeres, mint elődje.
A 007-es valószínűleg eddigi legveszélyesebb ellenségével néz szembe, aki nemcsak pontosan lő, de minden bizonnyal méltó ellenfele az angol titkos ügynöknek. Egy arany pisztolygolyó érkezik az MI6 főhadiszállására, belevésve a 007-es számmal. Ez egyértelmű hadüzenet Bond-nak, küldője bizonyos Francisco Scaramanga, volt KGB-s és bérgyilkos, akinek arcát még sosem látták megbízóik. A 007-es Scaramanga nyomába indul, de mint mindig ezúttal sem lesz könnyű dolga, valaki mindig les rá és hamarosan kiderül, hogy a férfinek más céljai is vannak. James Bond számára pedig elkerülhetetlen egy szemtől szembeni pisztolypárbaj.
A rendezői székben ismét, és egyben utoljára foglalt helyet Guy Hamilton, a választott alany pedig Fleming befejezetlen regénye lett, ami a kritikusok szerint a legrosszabb munkája az írónak. Nagy feladat várt tehát a forgatókönyvírókra és a rendezőre, de sajnálattal kell kijelentenem, hogy nem tudtak megfelelően helyt állni. Érdekesség amúgy, hogy pont Guy Hamiltonnak köszönhetjük a széria két egyik legjobb és két egyik legrosszabb epizódját. A főcím előtti jelenetben jól bemutatják a történet főgonoszát. Maga a főcím hangulatos és egy nagyon fülbemászó dalt hallhatunk alatta. A 007-es útja ismét Ázsiába vezet, azon belül is most inkább Kínába. Korábban említettem, hogy a kísérleti időszakban a sorozat próbált igazodni a kor stílusához és főbb világtémáihoz. Ez itt sincs másként. Míg az Élni és halni hagyni-t nagyban befolyásolták a blackspoitation filmek, addig az Aranypisztolyos férfira a kung-fu filmek voltak nagy hatással és ilyen téren ki is használták a távol keleti területeket. Továbbá az akkoriban nagy energiakrízis is hatással volt a filmre, ugyanis Scaramanga játszmája mellett egy napelem vezérlő egység körül is bonyolódik a cselekmény. Minden adva van, ami egy jó Bond filmhez kellhet. Gyönyörű tájak, szép nők, jó zene és az egyik legjobb és legemlékezetesebb főgonosz. De a film mégis elbukik. Kezdetnek vegyük azt, hogy talán ez a sorozat egyik legviccesebb része. A Bond filmeket, főleg a Roger Moore-os részeket amúgy sem szabad komolyan venni, itt viszont nagyon átestek a ló túloldalára. A történet teljesen komolyan vehetetlen, néha már vígjátékba, vagy paródiába áthajló. Emellett teljesen rosszul van megírva, és gyakran unalomba fullad. Hasonló a helyzet, mint a Gyémántok az örökkévalóságnak esetében, annyi különbséggel, hogy ott a történet sokkal eseménydúsabb és pörgősebb volt, még ha logikátlan is és a sok hülyeség legalább el tudott szórakoztatni. Itt ez nincs meg. A sztorit elég vánszorgónak érezzük és a poénkodáson sem tudunk annyit szórakozni. Még az előző rész béli Pepper seriffet is visszahozzák. Igaz vicces, de visszatérése eléggé felesleges és erőltetett. Csak kevés igazán jó és szellemes poént sikerült beleszuszakolni a történetbe, ami eléggé száraz lett. Van még egy pár jó akció jelenetünk, például a Pepper seriffhez köthető üldözés és a végső harc. Az Élni és halni hagyni után elég nagy visszaesés lett ez az epizód. Talán az is vezethetett a bukáshoz, hogy az előző rész sikere miatt egyből bele is kezdtek az Aranypisztolyos férfi elkészítésébe és össze is csapták elég rendesen. Ez a rész hozta a legkevesebb bevételt és sikertelensége miatt a Saltzman-Broccoli páros is örökre szétvált. Broccoli ezután már csak egyedül látta el a produceri teendőket.
Roger Moore itt még valahogy nem találta meg a hangját. Még mindig kísérletezik a szereppel. A Moore-os stílus itt is megvan, de itt még talán jobban próbál a korábbi színészektől példát venni, vagy máshonnan ihletet meríteni, mint az előző kaland során. Ilyen például a váratlan keménykedése, amit még Connerynél sem nagyon láttunk. Ettől függetlenül jól hozza a szerepet, de hogy karaktere igazán kiforrott legyen arra még egy filmet várni kellett. Van két Bond lányunk is. Elsőnek Maud Adams, Scaramanga szeretőjének a szerepében, aki arra kéri Bondot, hogy segítsen legyőzni a kegyetlen férfit. Eléggé szép és a karaktere is szimpatikus, még ha nem is lett rendesen megírva. A másik viszont Britt Ekland, aki szépnek szép, viszont ő a legbutább és legidegesítőbb szőke liba az egész sorozatban. Ő tényleg az, aki ostobasága miatt folyton bajba kerül és Bondnak kell megmentenie. Van még néhány kínai segítő társa is az ügynöknek, de nem valami maradandóak. Viszont itt van a Bond univerzum egyik legeslegjobb ellenfele, csak kár, hogy ebben a filmben kell szerepelnie. Francisco Scaramanga, az aranypisztolyos férfi, és nem más játssza, mint a nagy Christopher Lee, aki nem mellesleg Ian Fleming unokatestvére. Karizmatikus, elegáns és stílusos, igazi ellenfele Bondnak. Továbbá bérgyilkosként hatalmas vagyonra tett szert, így dúsgazdag és neki van az egyik legmenőbb és legegyedibb fegyvere, nem csak a Bond, de az egész filmes történelemben. Adott három ártalmatlannak tűnő tárgy: egy toll, egy öngyújtó és egy szivartárca, persze mind aranyborítással. Önmagukban teljesen veszélytelenek, viszont ha összeszereli őket, mindjárt kap egy klassz kis aranypisztolyt. Nekem is kéne egy ilyen. Még az a lehetőség is megvan benne, hogy Bond gonosz verziójaként ábrázolják. Elvégre ő is egy stílusos úriember, aki szereti a nőket és az egyik legprofibb gyilkos. Sajnos az alkotók ezt sem használták ki, pedig rengeteget hozzá tett volna. A nagy párbaja a 007-sel is kicsit csalódást okoz a film végén. Christopher Lee remekül játssza a karaktert, a sorozat legjobbjai közt a helye. Egyértelműen ő és Moore mentik meg a filmet. Továbbá van még neki egy gonosz segédje a törpe Nick Nack. Egy picit idegesítő a figura, de még épp hogy el lehet viselni.
A film legnagyobb hibája, hogy sokkal jobb is lehetett volna. Minden adva volt, hogy az egyik legjobb résszé válhasson, de az alkotók elszúrták, köszönhetően a túlzott komolytalanságnak és az összecsapott forgatókönyvnek. Viszont nem ez a sorozat legrosszabb része és még így is nézhető, de ezek a dolgok eléggé bosszantóak, pláne egy ilyen jó gonosz karakter mellett.
Értékelés: 5/10
A KÉM, AKI SZERETETT ENGEM
Az aranypisztolyos férfi negatív kritikái miatt három év szünet következett a sorozatban. Az alkotóknak nagyon össze kellett kapniuk magukat, ha azt akarták, hogy a széria fent maradjon, és azt kell mondjam, maximális sikert arattak.
Amerikai és szovjet atom-tengeralattjárók sorra tűnnek el a nemzetközi vizeken. Az események hátterében az ördögien gonosz milliárdos, Mr. Stromberg áll, akinek végső célja, hogy a tengeralattjárókon lévő nukleáris robbanófejeket felhasználva - egy hatalmas, a tenger mélye alatt fekvő katonai bázisról - kirobbantsa a harmadik világháborút. A britek James Bondot, a szovjetek Anja Amaszova titkos ügynököt bízzák meg azzal, hogy megoldja a helyzetet. A két kém egymással szövetkezve lát neki a feladatnak és eleinte sikeresen is veszik az akadályokat, sőt idővel úgy tűnik, többről is szó lehet köztük a közönséges munkakapcsolatnál. De aztán kiderül, hogy Anja korábbi szerelmét James Bond ölte meg egyik korábbi megbízatása során.
Az alkotók a legutóbbi bukás után nagyon össze akarták kaparni magukat, és ez ügyben mindent megtettek. Broccoli A kém, aki szeretett engem című regényt választotta az új epizód alanyának, de igazából csak a cím maradt meg, a történetet teljesen átírták. A készítők szívüket, lelküket beleadták a projektbe és kemény munkájuknak meglett az eredménye. Hosszú idő után végre sikerült újra megtalálni az egyensúlyt és felzárkózni a modern kor szelleméhez. Az átmeneti kísérletezői korszak véget ért és a Bond sorozat ismét megtalálta önmagát. A film egy évben jött ki a Star Wars-al és jelentősége a sorozaton belül legalább ekkora. Történetesen a Goldfinger mellett a másik legjelentősebb Bond filmről van szó. Na de csak szép sorjában. Mivel Guy Hamilton kihátrált a rendezői feladatok elől, így Lewis Gilbert került a helyére, aki korábban a Csak kétszer élsz című részt rendezhette meg. A főcím előtti jelenetben ízelítőt kapunk az aktuális fenyegetésből, mire a Brit és a Szovjet titkosszolgálat riasztja legjobb ügynökeiket. Ezután egy remek síelős akciót láthatunk az osztrák Alpokban, majd következik az egyik legjobb főcím, alatta az egyik legjobb főcímdallal (Carly Simon - Nobody Does It Better). Maga a történet kicsit lassan indul be, de aztán egyre jobban felpörögnek az események. Külön jó ötlet, hogy itt az MI6 és a KGB összedolgozik a közös ellenség ellen, aki ismét egy megalomán őrült, aki a felszíni világ elpusztításával egy tenger alatt létesített új világon akar majd uralkodni. A film nagyon jól bemutatja e két hatalom szövetségét, el is felejtődik a hidegháborús háttér. Ez leginkább a két főhős kapcsolatán érződik. Itt a rajongók megkapnak mindent, amire csak vágynak. Rengeteg izgalmas akciót, fantasztikus díszleteket, lebilincselő helyszíneket, ide tartozik Egyiptom, Szardínia és a Tűzgolyó óta újra előtérbe kerül a tengeri terep. A kütyük sem maradnak el. Bond itt kapja meg Q-tól a sorozat másik ikonikus autóját, a kétéltű Lotust. Sok év után ismét kapunk egy könnyed, de izgalmas kémfilmet, ami nem akar több lenni, mint ami és nem próbál meg feleslegesen kísérletezgetni más műfajokkal és még így is sikerül felzárkóznia a kor szellemiségéhez. A film teljesen megreformálta a sorozatot, megadta az új állandó stílust és még nagyobb rajongótábort sikerült szereznie a sorozatnak. Maga a forgatás nem volt zökkenő mentes. Sokat agyaltak a történeten is. Eredetileg az ellenfél ismét Blofeld és a SPECTRE lett volna, de Kevin McClory közbe szólt. Annak idején Kevin McClory segített Ian Flemingnek a Tűzgolyó megírásában, ám ennek a továbbiakban rengeteg pereskedés lett az eredménye. McClory megvádolta Fleminget, hogy jogtalanul felhasználta az ő ötleteit, állítása szerint magát Blofeldet is ő találta ki. McClory évekig megkeserítette a sorozatot folyamatos pereskedéseivel és itt is közbe szólt, amikor a fülébe jutott, hogy megint Blofeldhez akarnak nyúlni. Közbenjárásának köszönhetően ez a verzió mehetett is a kukába, helyette egy új gonoszt kellett az alkotóknak kitalálni. De még ezek a kis problémák sem tudták az útjukat állni.
Roger Moore itt van csak igazán elemében. Végre megtalálta a saját stílusát és ezt maximálisan kihozza magából. Talán az egész szériában itt nyújtja a legjobb színészi alakítást. Vicces, elegáns és stílusos, amilyennek lennie kell. Diana Rigg óta végre egy megfelelő női partnert is kapott a 007-es. Barbara Bach játssza Anja Amaszovát, aki tulajdonképpen Bond női és orosz megfelelője. Amellett, hogy elképesztően gyönyörű nő, egy igazi profiról beszélünk, akárcsak Bond, csak másik országnak dolgoznak. A karakterét nagyon jól megírták és jól is van előadva. És ami a legfontosabb, hogy e között a két szereplő között jól működjön a kémia és ennél jobban nem is működhetne. Moore és Bach remek párost alkotnak, igazából az egész film rájuk épül. A kapcsolatuk nagy része a rivalizálással megy el és ezeket a kis vetélkedéseket és csipkelődéseket öröm nézni. A film második felére kezd kiéleződni egy komolyabb konfliktus köztük és akármilyen jó karakter is Anja, a fináléra ő is átvedlik a bajbajutott nő szerepébe. Mivel a két ügynökön van a hangsúly, így teljesen elnyomják a történet főgonoszát. Curd Jürgens, mint a mániákus Karl Stromberg teljesen háttérbe szorul mellettük. Még ennek hatására keveset is szerepel, pedig meg volt benne egy jó főgonosz lehetősége. Sokkal jobban is ki lehetett volna bontani a karakterét, bár még így is érződik rajta kicsit, hogy egy Blofeld átiratról van szó. Egy ilyen figura, aki már beleőrült a tengerbe, és őrült mód próbálja megvalósítani álmát egy víz alatti társadalomról, rengeteg potenciált rejt, de az alkotók ezt sajnos nem használták ki. Sokkal emlékezetesebbre sikerült viszont az aktuális gonosz csatlós. A sorozat egyik legikonikusabb mellék gonoszát tisztelhetjük a két és fél méter magas, sebezhetetlen, vasfogú Jaws-ban (a magyar szinkronban Cápa). Egyik fő erőssége, hogy nem vették komolyan a karakter és őszintén, hogy is lehetne komolyan venni egy olyan hatalmas fickót, aki majdnem mindent túlél és vasat építettek a fogai helyére? A poénfaktor is leginkább ezen tulajdonságaiból származik. Richard Kiel alakítja hatalmas átéléssel. Külön érdekesség, hogy David Prowse is esélyes volt a szerepre. Továbbá felbukkan egy új karakter, aki ezután szinte állandó mellékszereplője lesz a Moore korszak Bond filmjeinek. Ő nem más, mint a Szovjet titkosszolgálat főnöke, Gogol tábornok. Ahogy Anja a női és orosz Bondnak felel meg, úgy Gogol tábornok egy az egyben egy orosz M. Walter Gotell játssza a karaktert, aki teljesen szimpatikus figura, méltó szövetségese M-nek és az MI6-nek.
A kém, aki szeretett engem, az egyik legjobb rész a sorozatban és jelentősége tagadhatatlan. Egy új szintre emelte a szériát, bevezetve az új korszakba és annak elvárásaiba. Számtalan remek pillanatával nagyszerű élményt tud nyújtani és örök érvényű részévé válik a nagy Bond univerzumnak.
Értékelés: 8/10
HOLDKELTE
A kém, aki szeretett engem visszaadta a sorozat régi fényét, a kasszáknál is szépen teljesített, így nem volt kérdés, hogy ezt mihamarabb folytatni kell. Sajnos az aktuális trendek mégis elég szépen befolyásolták az új epizódot.
Megtanultuk már: James Bond egyaránt verhetetlen földön, vízen és víz alatt. Ám jobb, ha azt sem felejtjük el, hogy mindig akad valaki, akinek gonoszsága nem ismer határokat, és szembeszáll a világgal. Drax, az őrült multimilliomos terve meghaladja a Föld méreteit, gonoszsága pedig a Galaxis határait súrolja. Világuralmi terveiben csupán egyvalami akadályozza, az Emberiség. Elhatározza hát, hogy megszabadul tőle: terve szerint csak néhány "tökéletes pár" élhetné túl a pusztítást, akik idővel újra benépesíthetnék a Bolygót, és Drax lehetne maga az Isten. Ehhez csak egy titkos űrállomásra van szükség, ahol az "Ádámok és Évák" átvészelhetik a Földre becsapódó vegyifegyverek pusztítását. Bond a szuperbiztos űrállomáson is szembeszáll ellenfelével. Ám itt még ő sem lehet biztos a győzelemben.
A készítők eredetileg a Szigorúan bizalmas című történetet akarták megfilmesíteni, ám a Star Wars és a Superman sikerei miatt inkább az akkori sci-fi hullámot igyekeztek meglovagolni és meg is született ez a remekmű. A rendező Lewis Gilbert maradt, aki már nem volt képes megismételni legutóbbi teljesítményét. A főcím előtti jelenetben egy elég látványos repülős, szabadeséses akciót láthatunk, és még az előző részben megismert Jaws is visszatér, bár itt már elég nagy túlzásokba esnek vele kapcsolatban. Maga a főcím nem a legjobb, a főcímdalt pedig ismét Shirley Bassey énekli, de a három általa előadott dal közül egyértelműen ez a leggyengébb. Kezdjük a pozitívumokkal, mert azért van az is. Ismét remek helyszínekre látogatunk el: Kalifornia, Velence (aminek én külön örültem), Rio de Janeiro és persze az űr (erre majd még kitérek). A díszletek itt is szemet gyönyörködtetőek, különösen Drax barlangi főhadiszállása. A zene is remek aláfestés, még ha néha komolyabban is hangzik, mint annak a filmnek a hangvétele, amihez készült. Maga a cselekmény is pörgős, nem nagyon ül le és eleinte valóban ígéretesnek tűnik. A problémák csak ezután kezdődnek. A film hemzseg az ostoba gyermekded ötletektől és logikátlanságoktól, amik a film vége felé közeledve egyre jobban elfajulnak. Még az a jobbik eset, hogy ezt a készítők sem gondolták komolyan és így is kezelik filmjüket. Egy percre sem akar több lenni, mint egy agyatlan kis szórakoztató kalandfilm, de még így is szépen sikerült átesniük a ló túloldalára. Az aranypisztolyos férfi is már durván egy vígjátéki színvonalat képviselt, ez viszont már majdhogynem paródiába megy át. Eddig is jelen volt a sorozatban az önirónia, de azért ne csináljunk már egy teljes önparódiát! Arra ott lesznek majd az Austin Powers filmek. De az igazi baromság az a végére csúcsosodik ki. Az utolsó fél óra valami eszméletlen állatság. James Bond kijut a világűrbe és lézerfegyverekkel lövöldöznek. Olvasni is szörnyű, de még látni. Maga a világűr és az űrállomás eléggé gagyin néz ki, pedig a stúdiónak volt elég pénze, hogy a Star Wars-hoz hasonló látványvilágot teremtsen, de ezt nem tették meg. A legborzalmasabb az a rész, amikor megérkeznek Bond szövetségesei és harcba keverednek Drax embereivel, és azt látjuk, amint egy rakás ember az űrben lebeg és sugárfegyverekkel lőnek egymásra és még eszméletlenül gagyin is néz ki. Hogy gondolták ezt?! Okés, hogy korábban is voltak űrben játszódó jelenetek, de nem ott játszódott a cselekmény és volt értelmük is. De itt?! És maga ez a sci-fi sem fér össze James Bond világával. Az egy dolog, hogy az Élni és halni hagyni-ban behozták a természetfeletti szálat, de ott ezt sikerült helyén kezelniük és bele is tudták értelmesen illeszteni a Bond univerzumba. A Holdkelténél ugyanezt a sci-fi vonallal képtelenek voltak megcsinálni, és ezek után többé nem is próbálkoztak vele. A film hangvételét ismét csak Schumacher Batman filmjeihez tudnám hasonlítani, de ha a Gyémántok az örökkévalóságnak a Mindörökké Batman, akkor a Holdkelte egyértelműen a Batman és Robin. Külön érdekesség, hogy Robert Rodriguez úgymond tiszteleg is ez előtt a Bond kaland előtt a Machete gyilkol című filmjében, ami sok elemet átemelt innen és a vége annak is elég infantilis. A hatalmas gagyi faktor ellenére a film mégis veszettül szórakoztató és ez benne a legnagyobb ellentmondás. Tudod, hogy amit látsz, az egy orbitális nagy baromság, de még is képes vagy rajta önfeledt és őszintén szórakozni és jókat mulatni. És úgy tűnik annak idején a nézőknek is ez volt az álláspontja. A Holdkelte a sorozat addigi legjövedelmezőbb filmjévé vált, konkrétan 230 milliós bevételt hozott világszerte. Igen, erre volt igény.
Roger Moore most is kifogástalanul hozza a 007-est, rá egyáltalán nem lehet panasz. Még egy ilyen filmen is sokat dob a jelenléte. Az ügyeletes Bond lánnyal sajnos nem járunk ilyen jól. Lois Chiles játssza Holly Goodheadet, egy CIA ügynöknőt, aki Bondal együtt száll szembe Draxel. Valójában egy Anja Amaszova másolattal próbálkoztak a készítők. Ugyanúgy egy ügynöknő és nem orosz, hanem amerikai csak Chiles a közelébe sincs Bachnak. Maga a karakter is elég semmit mondó és a színésznő is kicsit unszimpatikus. És amíg az előző részben Moore és Bach között tökéletesen működött a kémia, addig itt rohadtul nem. Nagyon nem működik a kapcsolatok és A kém, aki szeretett engem után ez nagyon zavaró tud lenni. Nem sok jót lehet mondani a nagy ellenfélről sem. Az őrült Hugo Drax szerepében Michael Lonsdalet láthatjuk. Már külsőre is elég jellegtelen, de karaktere sem valami izgalmas, semmi súlya nincs. Egy full átlagos, vagy talán még annál is gyengébb gonoszt kapunk, aki egyértelműen a sorozat egyik legrosszabb főgonosza. Mivel a rajongók annyira imádták őt az előző részben, így Richard Kiel visszatért Jaws szerepében. Sajnos ebben a filmben őt is elég rendesen kiherélik. Míg legutóbb a vele kapcsolatos túlzások és poénok helyénvalóak voltak és működtek, addig itt már nagyon nem sikerült megtalálni az egyensúlyt. Már túl nagy túlzásokba esnek vele kapcsolatban. Már inkább idegesítő az, hogy ez a behemót állat egyszerűen mindent túlél, még a legéletveszélyesebb helyzetet is. A végére már inkább egy rajzfilmfigurává válik. De a java még hátra van. Ugyanis a mi jó vasfogú barátunk szerelmes lesz és még meg is szólal a fináléban. Így kell elszúrni egy jó kis karaktert. Persze itt vannak még a remek mellékszereplőink is, mint Q, Gogol tábornok és persze M. Utóbbi külön figyelmet érdemel, ugyanis Bernard Lee itt játszhatta el utoljára Bond főnökét, ugyanis két évvel később a színész elhunyt. 11 filmen keresztül alakította kifogástalanul M-et és a későbbi Judi Denchel együtt ők lettek azok, akikkel örökké beazonosítják a karaktert. Lee itt már kicsit egy megfáradt öregember látszatát kelti, de így is jó őt látni, főleg annak a fényében, hogy utoljára láthatjuk őt a szerepben.
A Holdkelte nem egy jó film, viszont egy igazi bűnös élvezetről beszélünk. Sok hülyeségén jókat tudunk szórakozni, de így is a sorozat egyik leggyengébb epizódja.
Értékelés: 5/10
SZIGORÚAN BIZALMAS
A sorozat producere Albert R. Broccoli úgy gondolta a Holdkeltét látványvilág terén már nem lehet űberelni, ezért fel is hagyott a minél nagyobb látvány és akció módszerével egy új irányvonal érdekében.
A britek egyik hajója elsüllyed a görög szigetek mellett. A hajóval együtt a tengersírba merül egy szupertitkos, high-tech eszköz, az ATAC is, amelyet szívesen megkaparintanának az oroszok is, ami nem csoda, hiszen ez a konzol rejti azt a titkos kódot, amely a brit tengeralattjárók rakétáit irányítja. Nem is tétlenkednek sokáig a KGB emberei: mire Bond a helyszínre érkezik, már társai is akadnak, akik szintén az ATAC megszerzésén munkálkodnak.A 007-esnek ezúttal a szokottnál is elszántabb hölgykísérője akad: egy lány, aki bosszút akar állni szülei gyilkosain. A nyomok az Alpokba, a görög milliomoshoz, Aristotle Kristatoshoz vezetik őket, aki a becses kincset már fel is kínálta a szovjet Gogol tábornoknak.
A készítők beválthatták ígéretüket, amit A kém, aki szeretett engem végén tettek és most már tényleg a Szigorúan bizalmast filmesítették meg. Rendezőnek a korábbi részek vágóját, John Glent tették meg. A sikeresség érdekében az új koncepció ezúttal a komolyabb és földhözragadtabb hangvétel volt, de ugyanakkor a klasszikus epizódokhoz is hűek akartak lenni. A főcím előtti jelenet egy remek összekötés az Őfelsége titkosszolgálatában-nal. Itt válik igazán egyértelművé, hogy a színészváltások ellenére mégis csak egy egységes történetről van szó és az is bebizonyosodik, hogy Bondnak igenis van szíve. És még Blofeld is utoljára visszatér. Viszont ez a végső búcsú a karaktertől nagyon méltatlanra sikerült és meg is csúfolják a nagy ősellenséget. Ez a film legrosszabb pontja, de az egészet tekintve még jól jártunk így, hogy csak a főcím előtti jelenetben találunk igazán kivetni valót. A főcím maga az egyik legjobb lett és az alatta szóló dal (Sheena Easton - For Your Eyes Only) is nagyszerűre sikerült. Tehát most a komolyabb stílussal próbálkoztak Broccoliék, és ez akármennyire is érdekesen hangzik első hallásra, a végeredmény fantasztikus lett. Ad egyfajta különleges stílust és hangulatot a filmnek, ami korábban talán az Őfelsége titkosszolgálatában volt jelen, de itt még kiforrottabb. Ezúttal a tét sem akkora, mint korábban, de szereplőink szemszögéből így is eléggé komoly a helyzet. Rendkívül feszes tempót diktál a film. Rengeteg látványos és izgalmas akciót kapunk, amihez most is jó hátteret adnak az adott helyszínek. Ismét ellátogatunk az Alpok havas hegyeibe, ami azonnal kiált egy síelős akcióért. Aztán ott van még a mesés Görögország. A történet tényleg nagyon pörgős, egy pillanatra sem fullad unalomba. Bond ezúttal nem nagyon támaszkodhat Q kütyüjeire, sokkal inkább saját leleményességére és képességeire. Szinte külön ezt jelezvén A kém, aki szeretett engem-ből megismert kétéltű Lotust is felrobbantják, utalva rá, hogy az ügynök itt nem számíthat a speciális eszközökre. Fontos témává válik a bosszú és annak boncolgatása, amire korábban nem nagyon volt példa, de jól működik. Remekül sikerült a karaktert bevezetni a 80-as évekbe, ez a komolyabb hangvétel külön jót tett és az eredeti szellemiséget is sikerült megtartani. Érdekességként még meg lehet említeni, hogy ez az egyetlen rész, amiben M nem szerepel. Bernard Lee már képtelen volt betegsége miatt elvállalni a szerepet és még ebben az évben meg is halt. Az alkotók pedig nem akartak sietve új színészt találni, ezért M hiányát azzal magyarázzák a filmben, hogy épp szabadságon van, valamint a szövegét felosztották Q és két miniszter között.
Roger Moore most is kiválóan teljesít, sőt talán itt a legjobb a 007-es szerepében. Bár igaz itt már kicsit meglátszik rajta a kor, de amit kell, azt ő végre is hajtja. Igazából ez a kaszkadőrjelenetekben tűnik szembe. Kizárt, hogy egy ennyi idős fickó ilyen mutatványokat hajtson végre. De e felett is nyugodtan szemet tudunk hunyni. És ezúttal egy nem is akármilyen Bond lányt kapott maga mellé. Melina Havelock amellett, hogy elragadóan gyönyörű, még az egyik legerősebb, leghatározottabb, legjobban kitalált női karakter a sorozatban. Szülei meggyilkolásáért akar bosszút állni és ezért üldözi Kristatost. Carole Bouquet hitelesen adja elő Melinát és az egyik legmeghatározóbb partnerévé lép elő a 007-nek. Gyakran vitába keverednek a bosszút illetően. Ilyenkor Bond általában kioktatja Melinát és próbál a lelkére beszélni, hogy a bosszúval nem ér el semmit és csak saját magát is elpusztítja. Elég álszent dumának hangzanak ezek tőle, akinek engedélye van ölni és már rengeteg gonoszt tett el láb alól, és elég vicces, ha belegondolunk, hogy mit is tett Bond pont ennek a filmnek az elején. Van még egy hölgyeményünk, Bibi Dahl (Lynn-Holly Johnson) a fiatal műkorcsolya versenyző. Ő a vicces és aranyos fiatal lány, aki belekeveredik az eseményekbe. Karaktere szerencsére nem idegesítő és néha eléggé üdítő is a jelenléte. A nagy főellenséget, Aris Kristatost Julian Glover (A birodalom visszavág, Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag) kelti életre. Kristatos egy mindenre elszánt, aljas csempész, de annak kiváló. Sokkal földhöz ragadtabb gonosz, neki nem kell a világ, elvan ő a saját üzletével. Nem sok filmet láttam Julian Glovertől, de ki merem jelenteni, hogy talán ez a legjobb alakítása. Hihetetlen stílussal és eleganciával adja elő a karaktert. A tíz legjobb Bond gonosz közé nem kerülne be, de így is az egyik legjobb ellenséget tisztelhetjük az ő személyében. Van ám itt Bondnak egy szövetségese is. Ő nem más, mint Milos Columbo (Topol), aki szintén egy illegális csempész és annak idején Kristatos társa volt. Annak ellenére, hogy törvényen kívüli, Columbonak megvannak a saját erkölcsi értékrendjei és szabályai, amik erősen ellentétesek Kristatos elveivel, így szívesen segít Bondnak az ellene vívott harcban. Szintén benne tisztelhetjük James Bond egyik legjobb és legszimpatikusabb segítőjét.
Nagyon jót tett a filmnek ez a komolyabb hangvétel, főleg a Holdkelte után. Sikerült tovább éltetnie a sorozat szellemiségét és új életet pumpált belé, és az egyik legjobb epizóddá vált, ami garantáltan nem fog csalódást okozni.
Értékelés: 8/10
POLIPKA
A készítők próbálták az előző kaland stílusát tovább vinni, de mint mindig, a következő filmmel mindig próbálták valahogy felülmúlni az előzőt, így az eredmény már nem lett annyira fényes, mint elődje. Ráadásul Kevin McClory ismét közbeszólt.
A Brit Titkosszolgálat egyik ügynöke lélekszakadva menekül Kelet-Berlinen át az Angol Nagykövetség felé. Nyomában egy utazó cirkusz késdobáló testvérpárja - profi gyilkosok. Az ügynök nem éli túl az akciót, de zsákmányát, amiért életével fizetett, még sikerül eljuttatnia a követségre. A cári Oroszország egy ritka kincséről, egy gyémánttal ékesített Faberge tojásról van szó - pontosabban a megfizethetetlen műkincs egy tökéletes hamisítványáról. Bond feladata kideríteni, milyen nyomot talált meggyilkolt kollégája és kinek állt érdekében eltenni őt láb alól. Amikor egy aukción egy utazó cirkusz helyettes igazgatója, Kamal Khan hihetetlen áron megvásárolja a Faberge gyűjtemény egy további darabját, a 007-es gyanút fog. Hamarosan kideríti, hogy az ügy hátterében egy orosz tábornok áll, aki a hamis kincsek eladásával szeretne elég pénzt összegyűjteni sötét tervéhez. Egy atombombát szeretne felrobbantani Európa közepén.
Az új részben már Roger Moore sem akart szerepelni (eredetileg amúgy is csak három filmre szerződött le), mert már öregnek találta magát a szerephez. Meg is indult a keresgélés az új James Bond után. A két legesélyesebb Timothy Dalton (aki négy évvel később meg is kapta a szerepet) és James Brolin voltak. Brolinnal már próbafelvételeket is készítettek, de ekkor kiderült, hogy a sok pereskedéssel töltött év után Kevin McClorynak végre sikerül elkészítenie a saját független James Bond filmjét, amire ráadásul sikerült megszereznie az első Bondot, Sean Conneryt. McClorynak csak a Tűzgolyóhoz volt joga hozzá nyúlni, így ezt a történetet dolgozta újra fel. Ez lett, a „Soha ne mond, hogy soha” című film. Bár McClorynak csak a könyvhöz voltak jogai, egy csomó mindnet átemelt az eredeti filmből, és csoda, hogy megúszta per nélkül. Pedig Broccoliéknak minden joguk meg lett volna hozzá, de gondolom ők sem akartak már ezzel foglalkozni. A Soha ne mond, hogy soha egy hatalmas bukta lett és a film valóban szörnyű. McClory bebizonyította, hogy egy James Bond film elkészítését csakis a profikra szabad bízni. De több szót nem is fecsérelek erre a fércműre. A lényeg az, hogy Broccoliék kénytelenek voltak visszahívni Roger Mooret, mert az ő neve már egy garanciát jelentett és féltek attól, hogy egy új, a szerepben ismeretlen színész képtelen lenne szembeszállni Sean Conneryvel szemben. És szerencsére bejött a számításuk. A Polipka legyőzte a Soha ne mond, hogy soha-t, bár nem a sorozat egyik legkiemelkedőbb darabjáról van szó. Rendezőnek meghagyták John Glent, aki ezek után az összes nyolcvanas évek béli Bond filmet készítette. A főcím előtti jelenet egy jó kis akcióval indul. A főcím eléggé átlagos lett, viszont az alatta hallható Rita Coolidge dal nagyon hangulatos. A film már ismét kezd eltávolodni a realitástól, de a Holdkelte agymenésitől még messze vagyunk hálistennek. A kor szellemének köszönhetően a kalandfilmes vonal újra előtérbe került. A cselekmény elég érdekes és szövevényes, de ez önmagában nem elegendő a sikerhez. Egy eddig még nem látott helyszínre kalauzol el a történet: Indiába. És tényleg, mindent kihasználtak, amit ebből a helyből ki lehet hozni. Az épületeket, az utcákat, a szokásokat és az egyéb jellegzetességeket. Itt szépen vissza is tér a klasszikus Bond hangulat, ami egyre fokozódik. A film közepén viszont átkerülünk Berlinbe és itt a cselekmény eléggé leül és ellaposodik. És ezt a filmet se kell félteni hülyeség terén. Van agyzsibbasztó marhaság itt is. Elég, ha csak megemlítjük azt a részt, amikor Bond egy dzsungeles üldözésben Tarzan módjára ugrál az indákon és még be is vágják alá a jellegzetes Tarzan üvöltést. De a legnagyobb baromságra Berlinben kerül sor. A 007-es éppen egy cirkusz területén keresi a bombát és ennek érdekében bohócnak álcázza magát, és vígjátékba illő módon kergetőzik a rendőrökkel. Mi a franc?! Egyértelműen James Bond egyig legkínosabb jelenete ever! Persze a végére visszajutunk Indiába és a hangulat is nagyjából visszatér, és a befejezés sem ilyen gáz. Az előbb említett hülyeségek és a film közepe, amik nagyon lehúzzák az egészet. Így az összkép nem jut tovább egy szimpla közepesen.
Roger Mooreon már valóban erősen látszik a kor, de ez színészi képességeit nem kisebbíti. Még mindig jól hozza a figurát és sikeresen helyt állt az úgymond harcban, amit Sean Conneryvel szemben vívott. Viszont itt még hihetetlenebbek a kaszkadőrmutatványok a kora miatt. Míg a Szigorúan bizalmasban ezt elnéztük, itt már egyre hihetetlenebbé válik. Maud Adams már korábban szerepelt Az aranypisztolyos férfiban. Most visszatért egy másik karakter bőrébe bújva (ami ugye a Bond filmeknél elég gyakori jelenségnek számít). Ő játssza a címszereplő Polipkát, aki egy vagyonos csempésznő megannyi követővel körülvéve és az apja James Bond egy régi ismerőse. Az csempészés ellenére, akárcsak Columbo az előző részben, egy teljesen pozitív karakter, aki csak saját és követői fenntartása miatt űzi az ipart és örömmel segít Bondnak, akinek köszönettel is tartozik, amiért annak idején segített megőrizni az apja méltóságát. Kamallal is csak üzleti érdekekből áll össze. Sokkal jobban meg van írva és kidolgozottabb figura is, mint Adams korábbi karaktere, így színészkedni is jobban tud. Polipka egy remek szereplő, bár nem tartozik a legjobb Bond lányok közé, de a film nézése közben még is úgy éreztem, hogy ő az a nő, aki igazán Roger Moorehoz való. Ez volt az első eset a sorozatban, amikor a történetnek két főgonosza van, akik szövetkeznek. Az egyik ellenfél az orosz Orlov tábornok (Steven Berkoff), aki nem ért egyet a szovjet béketervekkel és mindenáron a nyugat eltiprását szorgalmazza. Ez a figura, a gonosz orosz tábornok, eléggé bejáratott és hétköznapi rosszfiú karakterré vált a nyolcvanas években és ehhez mérten kidolgozatlan. Karaktere kimerül a mániákus őrült főtiszt jellemében. De nem is ő a történet igazi főgenyája, hanem az afgán herceg Kamal Khan. Louis Jourdan jól hozza a karaktert. Egy igazi aljas, de egyben úrias és kifinomult gonosztevő. Sajnos akármilyen jó karakter, közel sem olyan emlékezetes, mint a többi nagy gonosz. De például az olyan rosszfiúkat, mint Hugo Drax ezerszer kenterbe veri. És itt felbukkan az új M is. Erre a szerepre viszont Robert Brown eléggé rossz választás volt. A jó öreg Bernard Lee-nek a nyomába nem érhet. Teljesen jellegtelen és tökéletesen hiányzik belőle az a tekintély és jellem, ami Bond főnökénél elengedhetetlen lenne. Hát igen, a tökéletes M örökösre még 12 évet várni kellett. Q itt nagyobb szerepet kap, aminek mi örülünk is. Az ő és Bond közös jelenetei mindig megmosolyogtatóak, amikor Q mindig kioktatja az ügynököt, aki nem nagyon veszi komolyan és gyakran viccelődik vele. Az ő szurkálódásaik örök érvényű pillanatai a sorozatnak, és itt Q még a film végi akcióba is besegít. Miss Moneypennyn is már eléggé meglátszik a kor. Lois Maxwell a Dr. No óta játssza ezt a szerepet és a bájos titkárnő már régen eltűnt belőle sajnos. Ismét felbukkan Gogol tábornok is, aki orosz frontról próbálja uralni a krízis helyzetet. Gogol már egyre kevesebb szerephez jut, de még mindig jó őt itt látni.
A Polipkát eléggé lehúzzák a hibái, de még így is egy kellemes és szórakoztató filmről van szó, még ha nem is tartozik a sorozat kiemelkedőbb részei közé.
Értékelés: 6/10
HALÁLVÁGTA
1985-ben elérkezett az a pillanat, amikor búcsút kellett venni Roger Mooretól, mint James Bond. Ez a lépés elkerülhetetlen volt és a színésznek kijárt egy méltó búcsú film. De, hogy ez mennyire is sikerült?
Max Zorin a komputerbáró nem elégszik meg azzal, hogy milliárdokat keressen a számítástechnikai piacon. Azt akarja, hogy cége legyen az egyetlen meghatározó erő az új iparágban. Ebben már csak a konkurencia, a kaliforniai Szilícium-völgyben virágzó high-tech üzemek akadályozzák, de talán már nem sokáig. Zorin azt tervezi, hogy az egyébként is veszélyeztetett környéken mesterségesen idéz elő olyan nagyerejű földrengést, amely pillanatok alatt elpusztítja a Szilícium-völgyet. A Brit titkosszolgálat James Bondot küldi, hogy akadályozza meg az ördögi tervet.
Már a Polipka sem volt különösebben egy nagy durranás és akármennyire is akarták azt felülmúlni a készítők, kérdéses volt, hogy sikerül e. A főcím előtti jelenetben egy szibériai küldetésen a 007-es megszerez egy mikrocsipet már halott kollégájától a 003-tól. Ezután egy látványos üldözés következik, majd a főcím, ami nem lett valami jó, nagyon fantáziátlan és a sok neonfény inkább idegesítő. A zene, amit a Duran Duran ad elő alatta egész jó kis dal lett, az más kérdés, hogy ez mennyire passzol a filmhez. Ezután Bondot a mikrocsip ügyében küldik nyomozni, hiszen az orosz kezekben veszélyes lehet Angliára. A legfőbb gond ezzel a résszel, az a forgatókönyvben keresendő. Eléggé összecsapott és nagyon dinamikátlan. Folyamatosan hullámzik az egész. Egyik percben még egész izgalmas és érdekes, ami zajlik, de aztán egyből ellaposodik és középszerűvé válik a cselekmény. Aztán megint fellendül és megint leesik és így tovább. Rengeteg a kihasználatlan lehetőség, pedig még többet is ki lehetett volna hozni abból, amit végül kaptunk. A helyszínekből sincs valami sok és csak feleannyira érdekesek. Először ott van Párizs, ami gyönyörű hely és az Eiffel tornyos, majd az utcai üldözés egész jóra sikerült. Aztán jön Zorin birtoka, amit szintén sikerült jól kihasználni. Van itt viszont egy lovaglós üldözés, ami nagyon nem illik bele az összképbe. Aztán jön San Francisco, amivel viszont mintha nem tudtak volna mit kezdeni. Pedig Amerika egyik legszebb városáról van szó, de ezt a készítőknek nagyon nem sikerült bemutatni. Viszont a Golden Gate hidas finálé nagyon látványosra és izgalmasra sikeredett. Akciókat is alig kapunk. Az előbb említetteken kívül még van a film közepén, amikor Bond és az aktuális női főszereplő az égő városházából, azon is belül egy liftből próbálnak kijutni. És ezután következik még egy frappáns tűzoltó kocsis autós üldözés. Ezek mindenképpen a film pozitívumaihoz sorolandók. A film könnyen unalmassá válhatott volna, de az akciójelenetekkel és az érdekes karakterekkel sikerült megmenteni. John Glen rendezése ismét korrektnek mondható, a problémák nem is ezzel vannak. Itt is inkább az a legzavaróbb tényező, mint az Aranypisztolyos férfi esetében. Adva van az egyik legszebb nő, az egyik legjobb gonosz, mellé az egyik legemlékezetesebb gonosz csatlós, az érdekes történetfelvetés, minden, ami ahhoz kell, hogy az egyik legjobb résszé váljon. Sajnos nem lett olyan jó, mint amilyen lehetett volna, így csak egy átlagos közepes kategóriát kapunk.
Roger Moore már rutinból hozza a 007-es figuráját, ami ennyi film után azért elvárható. A legtöbben Moore korát hozzák fel negatívumként. Ez már a Szigorúan bizalmasban is feltűnő volt, itt meg pláne. A színész itt már 57 éves volt és már 12 éve játszotta a szerepet. Ezzel ő lett az a színész, aki a leghosszabb ideig és a legtöbbször (szám szerint hétszer) eljátszotta James Bondot. Persze, ha nem számítjuk Sean Connery esetében a Soha ne mond, hogy soha című külön filmet. Akármennyi idős is, Moore még mindig elegáns és stílusos a szerepben, amit hét filmen át sikerült végig megőriznie. Az aktuális Bond lány Stacy a szőke naiva karakterét testesíti meg. Viszont még is képes az emlékezetünkbe vésődni, na nem a színésznő, Tanya Roberts színészi képességei miatt, hanem mert Roberts eszméletlenül gyönyörű. Szépsége megmenti attól, hogy a karakter idegesítővé váljon, és még ha nem is kerülne be a legjobban kidolgozott női karakterek közé, a legszebbek közé biztosan és még így is távol tud maradni a rosszabbul sikerült női szereplők táborától. Viszont van itt nekünk egy főgonoszunk, Max Zorin, akit a zseniális Christopher Walken kelt életre. Zorin amellett, hogy egy gazdag cégtulajdonos, még KGB ügynök is, de kilép annak kötelékeiből saját céljai érdekében. Ami nem más, minthogy a teljes Szilícium-völgyet elpusztítja, és ezzel az ő cége legyen az egyeduralkodó a piacon. Nagyszerű karaktert találtak ki, ami Walken játékával válik igazán tökéletessé. Már a háttértörténete is elég érdekes. Egy náci orvos terhes nőkön végzett kísérleteinek eredménye. Ennek következtében hatalmas intelligencia hányadossal rendelkezik és nem kevés pszichopata hajlammal. Hihetetlenül rideg és ördögi az egész ember, még saját alkalmazottait és munkatársait is könnyedén kivégzi. Még maga James Bond is, míg korábbi ellenfeleivel egyaránt képes volt udvarias és tisztelettudó módon bánni, addig Zorin képes kiváltani belőle a gyűlölet és az undor jeleit is. A Moore korszak második legjobb gonosza Scaramanga óta. És neki van az egyik legemlékezetesebb csatlósa is. Grace Jones May Day szerepében egy erős, kegyetlen, néha már visszataszító nőt testesít meg. Teljesen Zorinhoz illő pár, aki még Bondal is lefekszik, ami azért valljuk be, elég bizarr. A párductestű izomnőszemély az idős angol úriemberrel. Érdekesség, hogy ez idő tájt Grace Jones Dolph Lundgren élettársa volt, és Lundgren szerepel is a filmben, egy nagyon rövid szerep erejéig. Ő játssza Gogol tábornok egyik testőrét. Van még Bondnak egy szövetségese is, Tibbett (Patrick Macnee). Elég szimpatikus karakter, viszont nem sokat szerepel, ugyanis őt is utoléri az a sors, mint azelőtt oly sok embert, akik a 007-es társául szegődtek.
A Halálvágta tipikusan a lehetett volna jobb is esete, de így is egy jó kis filmet kapunk, ahol néha van egy pár negatívabb pillanat. Moorenak lehet kijárhatott volna egy jobb búcsú film is. Ám az ő ideje ezzel lejárt és tovább kellett adnia a szerepet egy új színésznek. És még csak ezután kezdődött a sorozat egyik nagy mélypontja.
Értékelés: 6/10
HALÁLOS RÉMÜLETBEN
Roger Moore távozásával egy korszak is lezárult a sorozat történetében. A készítőknek új színészre és új koncepcióra volt szükség, hogy fent tartsák a franchiset és hogy alkalmazkodjanak a kor elvárásainak.
Egy ismeretlen alvilági szervezet sorra gyilkolja a nyugati világ legjobb titkosügynökeit, megbontva ezzel a kelet és a nyugat hidegháborús, langyos egyensúlyát. Bár az akció kétségtelenül a szovjetek malmára hajtja a vizet, kivételesen nem a KGB keze van a dologban, hanem egy köpönyegforgató orosz tábornoké, akinek egykor még maga James Bond segített nyugatra szökni. A 007-es ügynöknek azonban most el kell kapnia a tábornokot, akihez csak egyetlen módon kerülhet közel: ha megtalálja egykori barátnőjét, Karát, a cseh csellistalányt. Bondnak először őt kell kiszöktetnie az országból, majd rá kell jönnie, mire is megy ki a játék. Kalandjai során ópium- és fegyvercsempészekkel hozza össze a sors és belecsöppen az afgán háború közepébe is.
Egy ideig mégis azt tervezték, hogy ismét Roger Moore lenne Bond, de ezt az ötletet hamar elvetették, hiszen a színész már túl öreg volt a szerephez. Már ekkor szóba került az ez után következő 007-es, Pierce Brosnan is, aki viszont a Remington Steele című sorozat miatt nem tudta elvállalni a szerepet. És újra képbe került Timothy Dalton, aki már az Őfelsége titkosszolgálatában kapcsán is felmerült, csak akkor még túl fiatal volt. A kora ezúttal nem volt kifogás, így meg is kapta a szerepet. A közönség nem nagyon volt elragadtatva Daltontól és a hírtelen stílusváltástól, pedig hibái ellenére azért ez egy emészthetőbb darab. Na persze ezt a filmet sem kell félteni. Egy remek főcím előtti jelenetben kifogástalanul felvezetik Daltont. Három MI6 ügynök éppen terepgyakorlaton vesz részt, amikor felbukkan egy orgyilkos, aki megöli az egyik ügynököt és még néhány katonát. Bond a nyomába ered és sikerül is likvidálnia, és persze, hogy ezután egy luxushajón köt ki egy nő mellett. A főcím próbál trendinek látszani, de nem nagyon megy neki. Az alatta hallható A-Ha dal nem lett rossz, de ismét kérdéses, hogy mennyire illik egy Bond filmhez. Igazából ez a film is mennyire Bond film? Ezután a 007-es átjuttatja Koskov tábornokot az orosz határon, aki a felettese Puskin tábornok terveit akarja kiszivárogtatni az angoloknak, ami a „halál a kémekre” nevet viseli. Nem sokkal az átjutás után Koskovot elrabolják és Bond megkezdi a keresését. Koskov barátnőjével, Karaval kezdi a keresést, és hamarosan rengeteg dolog kiderül. Például, hogy Koskov csak Puskin ellen akarta uszítani az angolokat, hogy ő kerüljön előbbre. A film nagyon pörgős és a történet is elég szövevényes és érdekes. Elég jó helyszíneket is sikerült találni: Bécs, Pozsony, Tanger és Afganisztán. Erre a részre eléggé hatással voltak a 80-as évek akció filmjei és ez meg is látszik. Sokszor inkább hasonlít egy ilyen alkotásra, mintsem egy James Bond filmre. Ehhez hozzájárul a stílusváltás is. A könnyed, poénos hangvételt elhagyták és ismét a komoly hangvétel és a földhözragadság került előtérbe. Egy könnyed akció-kalandfilm helyett kapunk is egy feszült kém-thrillert, amivel alapjáraton nincs is gond. Persze a közönségnek nehéz volt megszokni a váltást. Ha sikerül elvonatkoztatnunk, akkor egy magában egész jól működő kis filmet kapunk, ami persze kicsit megragad a 80-as évek akció-thriller stílusában, de valamilyen szinten még meg van benne a Bond hangulat. Ez leginkább az akciójelenetekben érezhető, amivel nem spóroltak. A finálé látványos repülős akciójától eltekintve eléggé összecsapottá válik és tényleg olyan, mintha egy Rambo filmbe csöppentünk volna, részben az afganisztáni helyszín miatt, ami amúgy is kicsit szokatlan a sorozatban. A hangulat remek és a történet is eléggé szövevényes és érdekes. Meg volt rá az esély, hogy az egyik legjobb Bond filmé váljon, de ez itt sem sikerült. Részben az előbb említett akció filmes elemek behatása miatt és, hogy alig érezzük, hogy egy Bond filmet nézünk. A fő probléma a színészekben és a karakterekben keresendő.
Timothy Dalton egy teljesen újféle James Bondot próbált megformálni. Nagyon komolyan vette a szerepre való felkészülést, még Ian Fleming összes könyvét is elolvasta. Igyekezett inkább az irodalmi Bondhoz hasonlítani. Már itt megpróbálkoztak egy reálisabb, érzelmesebb Bond ábrázolással. Ez a fajta James Bond tökéletesen beleillik a Halálos rémületben realista kém-thriller világába és Timothy Dalton is korrektül játssza ezt a szerepet. Hihető, hogy ő egy vérprofi titkos ügynök, akinek érzékeny oldala is van. Az egyetlen gond, hogy Dalton nem Bond. Nem egy rossz színész és jól is játssza a szerepét, de James Bond karaktere nem neki való. Nem nagyon illik bele a 007-ről kialakult képbe, és ahogy a filmet sem gondolnánk egyből egy Bond filmnek, úgy Dalton ügynökét sem gondolnánk egyből James Bondnak. Na de a női főszereplő! Maryam d'Abo játssza Kara Milovyt, Koskov csellista barátnőjét, aki a 007-es partnere lesz. Sajnos ő a sorozat egyik legjellegtelenebb, legvérszegényebb Bond lánya. Nem is különösebben szép, inkább olyan átlagosan bájos, és nagyon az ostoba szőke liba karakterét hozza. Mondjuk Maryam d'Abo se tud nagyon színészkedni. Őt egyébként Albert R. Broccoli lánya, Barbara Broccoli juttatta be és ez látszik is. Ráadásul az írok nagyon rá akarták szoktatni Bondot a hűségre, ugyanis Kara karakterén kívül nincs számára más női szereplő, így viszont kicsit hiteltelen, hogy miért tartana ki e mellett az ostoba nő mellett. Ismét két főgonoszt kapunk, akik szövetkeznek a közös cél érdekében, de elég vérszegények. Ott van ugye Georgi Koskov, az áruló orosz tábornok, akit Jeroen Krabbé alakít. Egy teljesen átlagos, a háttérből keménykedő karaktert formáz meg, aki nem nagyon ég az emlékezetünkbe. Aztán ott van még Brad Whitaker egy amerikai fegyverkereskedő Joe Don Baker megformálásában. Ő már csak azért is érdekes lehetett volna, mert ő az első és egyben utolsó amerikai származású ellenfél a sorozat történetében. De még ezzel a lehetőséggel sem élnek az alkotók, karaktere teljesen lapos és érdektelen. Ők ketten a legrosszabb főellenségek Hugo Drax óta. És ott van még Koskov gonosz csatlósa Necros (Andreas Wisniewski), a kemény és profi orosz bérgyilkos, aki mindig a walkmanét hallgatja. Elég emlékezetes csatlós és talán még jobban is fogunk emlékezni rá, mint a két fő ellenre. A mellékszereplők közül kaptunk egy új Moneypennyt is, ugyanis Lois Maxwell már eléggé kiöregedett a szerepből és helyére Caroline Bliss került. Ő viszont már nem az a bájos és szerethető kis titkárnő, aki régen volt. Sokkal inkább tűnik egy könnyűvérű vénkisasszonynak. Bliss Moneypennyje elég könnyen feledésbe is merült. A film végén még pár perce feltűnik Gogol tábornok is, hogy egy ismerős arcot is lássunk Q mellett, és immár utoljára, ugyanis Gogol karakterével ezután többé már nem fogunk találkozni, még említés szintjén sem.
A Halálos rémületben egy elég közepes Bond film, amin leginkább a színészek és az egyenetlen stílus tud rontani. Önmagában, mint film jól működik, Bond filmként csak fentartásokkal érdemes kezelni, de így sem egy rossz filmélmény.
Értékelés: 6/10
A MAGÁNYOS ÜGYNÖK
Akármennyire is kapott vegyes fogadtatást a Halálos rémületben, a készítők mindenképp megpróbálták ezt az új stílusvonalat tovább vinni. Ezúttal még jobban felakarták venni a versenyt a korabeli akció filmekkel és ez lett a vesztük.
Ezúttal nem a hazáért, nem a királynőért kockáztatja életét a 007-es ügynök - a bosszúvágy hajtja. Miután legjobb barátjának, Felix Leiternek egy kegyetlen drogbáró megölette fiatal feleségét és Felix is csak komoly sérülésekkel, félholtan úszta meg a dolgot, Bond engedélyt kér a szolgálattól arra, hogy lekapcsolja a drogkereskedőt. A titkosszolgálat nem támogatja az ügynököt, így Bond komoly lépésre szánja el magát: leadja szolgálati fegyverét és bejelenti, hogy kilép a szervezetből. Szigorúan magánemberként, a szolgálat támogatása nélkül kezdi el élete legszemélyesebb akcióját, de akadnak barátok, akik így is segítenek neki. Szüksége is lesz minden segítségre, ugyanis a drogkereskedő nagy tétekben játszik: nagyipari szinten termeli a kábítószert és saját hadsereget tart fenn, hogy megvédje magát.
Broccoliék igyekeztek az amerikai közönség igényeire, és az akkori elvárásokra igazítani a filmet, de pont, hogy fordítva sült el a dolog. Amerikában hatalmasat bukott a film és magára a sorozatra is rendesen rányomta a bélyegét. Ez volt John Glen utolsó rendezése is egyben. A főcím előtti jelenet kellően dinamikus és izgalmas. James barátjával Felix Leiterrel éppen annak esküvőjére tartanak, amikor hirtelen lehetőség nyílik elfogni a legkörözöttebb drogbárót, Franz Sanchezt és kapva kapnak az alkalmon. Egy látványos repülős horgászós módszerrel elfogják Sanchezt és épp időben meg is érkeznek az esküvőre. A főcím egész jó lett és a főcímzene is (Gladys Knight - Licence to Kill) kellően hangulatos. Ezután Sachezt megszöktetik és bosszút áll Felixen. Itt megismerhetjük Bond másik oldalát, a haragtól fűtött bosszúállót. Még egy aprócska utalást is kapunk ebből kifolyólag az Őfelsége titkosszolgálatábanra. És itt el is kezdődnek a fő gondok. Ebből a filmből hiányoznak leginkább a legbondosabb momentumok, amik egy Bond filmet Bond filmmé tesznek. Ezúttal a 007-es nem egy küldetést teljesít, hanem személyes bosszú hajtja. Még az MI6-től is kilép, akik el is kezdenek vadászni rá. Bond hétköznapi ruhákban flangál és Q kütyüjeire sem számíthat. A fő probléma, hogy ez már nem egy Bond film. A készítők annyira próbáltak a 80-as évek akció filmjeire hajazni, hogy ez is egy lett közülük. Még a film zeneszerzője is nem más, mint Michael Kamen, aki a Halálos fegyver és a Die Hard című filmek zenéit is szerezte. Ez már tényleg nem egy szokványos 007-es kaland, sokkal inkább illene egy Schwarzenegger vagy Stallone filmnek. Bár azokkal képes felvenni a versenyt, de mint James Bond film elvérzik. Azért kapunk egy pár akciót, meg a helyszínek is elég egzotikusak. Az egész film az amerikai kontinensen játszódik, de például Dél-Amerika területeiből sok mindent ki tudtak hozni. A komoly hangvétel megmaradt, sőt itt még jobban próbálják hangsúlyozni. Maga a bosszú jelentősége is nagyobb előtérbe kerül, mint mondjuk a Szigorúan bizalmas esetében. Továbbá Bond módszere is emlékeztet a 80-as évek filmjeinek kliséihez. Bondnak sikerül Sanchez bizalmába férkőznie, aki teljesen barátjának tartja őt, miközben Bond folyamatosan az emberei ellen fordítja őt, vagy pedig saját kezűleg végez velük. Amit még meg lehet említeni erről a filmről, az a brutalitás. Egyértelműen ez a legerőszakosabb Bond film. Talán ez is az erősebb akció filmekhez való felzárkózás következménye. Van itt minden: a légnyomással emberek fejét robbantják szét, a darálóba nyomnak embereket, vagy élve felgyújtják őket. Egy átlagos 80-as évekbeli akció filmnek tökéletes, de Bond filmnek egyáltalán nem. Hiányzik belőle az a fajta szellem és méltóság, ami a korábbi részeket jellemezte. Egy Bond filmet pedig hogy titulálhatunk Bond filmnek, ha nincs benne semmi, ami egy kicsit is Bondos. Még ha egy két kulcsmomentumot kölcsön is vettek egy korábbi James Bond regényből, az Élni és halni hagyni-ból.
Timothy Dalton jól hozza a rá osztott szerepet, ezzel nincs is baj. Nem ér fel a nagy Bond színészekhez, de ezerszer jobb volt, mint George Lazenby, a rajongóknak mégse nyerte el a tetszését. Bizonyítja ezt az is, hogy itt játszhatta el utoljára a 007-es ügynököt. Ha kicsit jobb történettel ellátott filmben szerepelt volna, talán több esélyt is kap. Szerencsére felhagytak az előző filmben kitalált hűséges Bondal, és itt mindjárt két nővel is kavar. Az egyikük Pam Bouvier CIA ügynöknő (Carey Lowell), aki szintén kollégája tragédiája miatt tart Bondal. Ő a sorozat egyik legönállóbb, legharciasabb női karaktere. Egyáltalán nincs rá utalva Bondra, inkább ő az, aki kihúzza az ügynököt a csávából. A másik pedig Sanchez nője, Lupe Lamora (Talisa Soto), aki már megelégelte Sanchez kegyetlenségét, és amiben csak tudja, támogatja Bondot. Viszont annyira egyikük sem jó, hogy a legjobb Bond lányok között emlegessük őket. És ott van még a történet főgonosza Franz Sanchez. Őt Robert Davi játssza, aki megannyi 80-as évekbeli B film állandó szereplője. Karaktere egy kegyetlen és nagy hatalommal rendelkező drogbáró és Davi remekül játssza ezt a szerepet. Már a bemutatkozása is emlékezetes. Rajta kapja Lupet a szeretőjével, akinek kivágatja a szívét, Lupet pedig ott helyben megkorbácsolja. Az egyetlen gond vele, hogy nem ér fel a többi nagy Bond ellenfélhez, és ez is csak egy sokadik gonosz drogbáró, akik szinte minden 80-as évekbeli filmben felbukkantak. Viszont van még neki egy csatlósa, Dario, akit a fiatal Benicio Del Toro játszik. Elég keveset szerepel, de ezekben a kis jelenetekben nagyon bedobja magát. Egy teljesen pszichopata, őrült vérszomjas bérenc. Üdítő Del Torot ilyen fiatalon egy ilyen szerepben látni. Ismét jelentősebb szerephez jut Q is, akiből egy vicces mellékszereplőt próbáltak csinálni ebben a filmben.
A magányos ügynök Bond filmként csalódást okoz és azok közül is az egyik leggyengébb. Persze nem nézhetetlen film, de az erőltetett akció filmes vonal nagyon lehúzza és azoknak a szintjére degradálja le. Az előző 15 film után ez nagyon zavaró tud lenni, de mint külön akció film sem akkora durranás.
Értékelés: 5/10
A film bukása lényegesen befolyásolta az egész szériát. Ezután 6 éven keresztül nem készült Bond film. Timothy Dalton is megunta a várakozást és fel is bontotta a szerződését. A nézők kezdtek elfordulni és a készítők számára is világossá vált, hogy ezt így nem lehet folytatni, viszont időre volt szükségük. Pontosan hat év kellett ahhoz, hogy James Bond visszatérjen. De micsoda visszatérés volt az!
Írta: Andrew
