PUMPKINHEAD - A BOSSZÚ DÉMONA
Pumpkinhead 1988
Mindig is úgy gondoltam, hogy a horror műfaja közös gyökereket ápol a népmesék világával. A klasszikus mesék, például a Grimm testvérek meséi egyaránt rendelkeztek néha hátborzongató elemekkel, amiket ma már nem nagyon olvasgatunk a gyermekeinknek. Ezek a rémségek szintén részét képezték a gyermeki fantáziavilágnak, ami kicsit elrugaszkodott a valóságtól, de mindig volt tartalmi mondanivalója. Ezeknek a meséknek volt tanulsága és üzenete, és az ezekben bemutatott horrorisztikus elemek talán arra szolgáltak, hogy a gyerekekben még jobban megmaradjanak ezek a tanulságok. Manapság ez a két dolog már különvált, hisz a gyermekeknek szóló mesék már nem tartalmaznak olyasmit, ami megrontaná ártatlan kis lelküket. De akárhogy vizsgáljuk, ezek a dolgok benne vannak az emberi természetben, már gyerekkorban is. A sötét és félelmetes dolgok egy tőről fakadnak ezekkel a mesékkel, és mindnek nevelő szándéka van. Ez a kötelék megfigyelhető még a klasszikus horrorfilmekben, ám a 80-as évek után ez is szép lassan kezdett kiveszni belőlük. És, hogy miért kezdtem bele ennek fejtegetésébe? Mert akárhogy nézzük, mai alanyunk, a Pumpkinhead, egy igazi népmese.
Stan Winston, aki a talán legnagyobb maszk és trükk mesterként vált világhírűvé, olyan munkái révén, amiket a Terminátorban, a Bolygó neve: halálban, vagy a Szörnycsapatban láthattunk, 1988-ban végre rendezőként is bemutatkozott. Winston két író társával Ed Justin-al és Mark Patrick Carducci-val alkotta meg Pumpkinhead legendáját. A történet középpontjában Ed Harley (Lance Henriksen) áll, aki egyedül él fiával és egy kis útszéli vegyesboltot vezetnek. Egy nap városi fiatalok egy csoportja érkezik és egy felelőtlen motorozás alkalmával véletlenül halálra gázolják Ed fiát. Főszereplőnk annyira kikészül az események miatt, hogy nem érdeklik tettei következményei, hiszen azt vesztette el, aki a legfontosabb volt számára, és a környék régi mendemondáihoz fordul. Eszébe jutnak a régi legendák Pumpkinheadről, a bosszúálló démonról, akit akkor idézhetnek meg, ha erőszakos körülmények között vesztették el szerettüket, hogy a démon megbosszulja annak halálát. Ed fel is keresi az erdei boszorkányt, hogy segítsen neki ebben, aki figyelmezteti is, hogy ez a lelkébe fog kerülni. Ám Ed így is belemegy, megidézik a démont, aki elindul tomboló útjára. Csakhogy hősünk hamar rájön, hogy hatalmas hibát követett el, és úgy dönt, hogy elindul megállítani a démont, hogy megmentse a fiatalokat és egyben a saját lelkét.
Ez a film régi gyerekkori emlék számomra a horror műfajával való ismerkedésem hajnalából. Ezért is gondoltam, hogy talán az évek múlásával talán kicsit csökkenni fog a szememben. De nem, a Pumpkinhead még mindig egy remek film, és most már az értékeit is jobban észre tudom venni. Azt azért meg kell említeni, hogy nem egy világmegváltó szuperfilmről van szó, és nem is hibátlan. Egyszerű, de talán épp ezért nagyszerű. Nem akarja megreformálni a műfajt, vagy kasszát robbantani, hanem ahogy a régi időkben, el akar mesélni egy történetet, és ezzel hatást gyakorolni a nézőire. És részemről ezt maximálisan teljesíti is. És azt is meg kell említeni, hogy mint horror, ijesztőnek sem nevezném. Nagyon hangulatos és kellemesen borzongató, és néhány jelenetén meg is lehet ijedni, de összességében nem egy ijesztgetős film. Ez egy tudatos döntés volt Stan Winston részéről, és jól is tette, hogy ilyen irányba terelte a filmet. Ennek köszönhetően a film mentes a horror klisék nagy részétől, és annyira nem is illeszkedik bele a nyolcvanas évek nagy trendjei közé. Egyáltalán nem egy szokásos buta szörnyes film, mint amilyennek elsőre tűnik. Sokkal inkább olyan, mint egy gótikus sötét mese, keverve a modern kor hangulatával. Az a jelenet, amikor Ed Harley elmegy a tök temetőbe, még akár egy Tim Burton filmbe is elmenne. De a boszorkánynál való látogatások is hasonló hatást érnek el. Maga Pumpkinhead igazán emlékezetes lett, még ha kicsit érződik is rajta egy kevés alien copy. Remekül vezetik fel, már a film kezdőjelenetével is, amikor Ed még gyerekként először szembesül a legenda valóság alapjával, később meg a gyerekek rémtörténetei erősítik figuráját. Majd, amikor végre megidézik, akkor sem tolják a képünkbe egyből a szörnyet, hanem sokáig rejtegetik, és csak néhány testrészét láthatjuk. A készítők tisztában voltak az egyik legősibb szabállyal, miszerint az a legfélelmetesebb, amit nem látunk. Ezek a jelenetek, ahol az árnyékból előlépve támadja meg áldozatait, de mi jóformán semmit nem látunk belőle, igazán hangulatosra és hátborzongatóra sikerültek. És, amikor végre megmutatják őt, akkor sem kell csalódnunk. Kinézete jellegzetes, és baljóslatú az éjszaka sötétjében. Itt megemlíthető a templomos jelenet, ami zseniális képsor lett, a film egyik csúcspontja.
A klisék hiánya talán a tini szereplőknél érződik a legjobban. A kor divatjával szembemenve nem az átlagos, agyatlan, darálnivaló tinikkel találkozhatunk. Mindegyikőjüknek van saját karaktere és jelleme. Tudunk izgulni értük, akit meg utálunk, arra teljesen érthető okot kapunk. És itt tényleg nem tudjuk kiszámítani, hogy vajon ki marad életben és ki nem. A fiatal színészek játéka eléggé átlagos, egyiket sem mondanám kimagaslónak. Aki viszont tényleg elviszi a hátán a filmet, az a főszereplőnk, mindenki kedvenc Bishopja, Lance Henriksen. Mindig is egy remek színésznek tartottam Henriksent, aki sajnos túl sok vacakot vállalt el, és itt sem kell csalódni benne. Tökéletesen formálja meg a szerető apát, majd az önmagából kifordult bosszúszomjas férfit, és végül a bűnbánó, megváltást remélő figurát. A fiával való kapcsolata megható, majd a tragédia bekövetkezte és az azt körüllengő gyász igazán szívbemarkoló. Henriksen mindezekben sikeresen helyt állt, és sajnálom, hogy a nyolcvanas évek után nem tudott megmaradni a nagyok ligájában.
A filmet két részre lehet bontani. Az első fele egy igazán erős dráma, és a második fele a sötét, rémisztő horror. Ez a két történet szál hálistennek nem üti egymást, hanem remekül össze vannak dolgozva, és a családi tragédia kellően érezteti, hogy milyen gonosz dolog is fog történni a játékidő hátralévő részében. Maga a történet egy tanmese a bosszúról és annak hatásáról. Régi tanulság, hogy a bosszú csak még több fájdalommal jár, és annak végrehajtóját is elemészti. Ez a jelentés ebben a filmben kristályosodik ki igazán, hiszen Ed a saját lelkével fizet azért, hogy megidézzen egy démont, hogy az mészárlást rendezzen egy baleset miatt. Bármennyire is tragikusak voltak a körülmények, ez egy roppant elvakult és felelőtlen cselekedet volt, és csat utólag jön rá, hogy mit is tett. Ráadásul hősünk saját bőrén tapasztalhatja meg tettei következményeit, hiszen minden egyes gyilkosságnál átérzi az áldozat fájdalmát is. Még a boszorkányt sem lehet olyan figurának nevezni, aki beleviszi hősünket a rosszba, hiszen ő is több ízben figyelmezteti Edet, hogy mivel jár, amit tőle kér.
Erős tartalmával és mondanivalójával együtt ez egy igazi réteg film, így nem is fog mindenkinek tetszeni. Ez olyan, hogy vagy magával ragadja a nézőjét, vagy nem. A hangulata nem mindenki számára fogyasztható, és nem is annyira erőteljes, hogy tömegeket mozgasson meg. De mindenképp megéri tenni vele egy próbát, hiszen az arra fogékonyaknak remek élményben lehet részük, amit nemcsak végig ülnek, de a maga egyszerűségében ad is valamit a nézőnek. Akik egy ijesztő, vérgőzös, agyatlan tini horrora vágynak, azok keresgéljenek tovább. Viszont akik egy intelligens, szívvel, lélekkel teli rémmesére vágynak, azoknak mindenképp tudom ajánlani.
Értékelés: 7/10
Írta: Andrew
